Nagycsaládunk kis regényének utolsó fejezetéhez érkeztünk.

Bizony, elérkezett hazaindulás napja is.

Kora reggel még nem volt terv. Próbáltuk húzni az időt, kihasználni minden kis pillanatot az ottmaradásra.

Reggeli nagy bevásárlásra nem volt szükség, mivel mindenünk volt még. Csak friss pékárúért szaladtunk le a boltba.

A pakolást négy gyerek mellett már rutinfeladatként élem meg, gyorsan, tervszerűen történik. A táskákból kiborítottuk a homokot, mely rejtélyes módon minden csukott bőröndbe belekerült, majd rövid válogatás után bekerültek a tiszta és szennyes ruhák a helyükre.

A rengeteg gyűjtött kagylókból a gyerekek kiválasztották, melyekről nem szeretnének lemondani, azokat szintén gondosan bepakoltuk.

Ezután egy búcsú pancsolásra leengedtük őket a medencéhez, mi felnőttek pedig nagy körvonalakban kitakarítottunk magunk után, és helyre állítottuk a rendet.

11 órakor elhagytuk a szállást. Irány Faro, hiszen ott kell majd leadni az autókat, és onnan indul a repülőnk is este hazafelé. A fél órás út csendesen telt.

S hogy program nélkül ne maradjunk a 40 fokban, először egy római kori villának a romjait tekintettük meg, ahol gyönyörű, apró mozaikokból fennmaradt falakat, medencéket láthattunk. A nagy meleg ellenére a fiúk érdeklődve járták körül a romokat. Magam is meglepődtem ezen, hiszen érdektelenségre és tiltakozásra számítottam.

Így viszont szórakoztató és igazán kellemes volt az itt eltöltött fél óra. Még egy kis viccelődésre is jutott erő és idő, a múzeum falának dőlve.

Miután itt végeztünk, bementünk Faro központjába, a várfalon belülre. Itt már kezdődött egy kis szenvedés, hiszen rettentő hőség volt, és a levegő egyáltalán nem mozdult a falakon belül. Így a kikötőt céloztuk meg, és kerestünk egy rövidke hajóutat, hogy az óceánon ringatózva lehűthessük magunkat a hűvös tengeri széllel.

A kikötőtől nem messze, a várfal bejárata előtt több turisztikai cég is képviseltette magát, és harmadszorra meg is találtuk azt, amelyik egy órán belül 7 embert el tud vinni egy kis hajókirándulásra.

Az út egy óra hosszan tartott, napelemes, un. környezetbarát hajóval. A Ria Formosa Nemzeti Park a repülőgépről is látható volt mind az idefelé, mind a hazafelé vezető úton, hiszen a fölött szállnak le és fel a gépek.

Kapitányunk angolul mutatta be a kis öblökből álló területet, a földnyúlványokon élő állatokat, madarakat. Szinte minden fészekről tudott, minden ott megtalálható madárfajt ismert. Kacskaringózva és lassan haladtunk a lápos részek között, de rettenetesen élveztük, hiszen tényleg üdítően hatott ránk a menetszél.

Sok érdekes dolgot tudtunk meg túránk során. Például azt, hogy a portugál gólyák nem költöző madarak, az átlagban 15-20 fokos télre is itt maradnak, és nem békát esznek, hanem osztrigát, halat illetve amit találnak.

A parthoz közel sok görnyedt hátú embert láttunk, akik kis késekkel, kapákkal kapirgálták a büdös, süppedős talajt. Megtudtuk, hogy kagylót keresnek. Faróban több ezer család megélhetését biztosítja a kagylókeresés. Akik a természetvédelmi területen keresnek kagylót - és találnak is sokat - azok úgy mond "bérletet" vesznek a területre való bejáráshoz. Nagyon sok féle faj található meg itt, nem csak kagylóból, hiszen tele van a talaj szerves anyagokkal, melyek lebontásában a kagylók nagy mesterek. No és persze nem csak az emberek vadásznak rájuk... Az egész körforgás megtalálható ezen a területen.

Kalauzunk a visszafelé úton elővette saját kincseit, és kézről kézre adta óriási kagylóit, a kiszáradt csikóhalat. Megtudtuk, hogy az a nagy kagyló, melyet mutatott a tenger alatti földbe 2 méter mélybe beásva található, és általában 150 évig él. Ez az adat teljesen lenyűgözött és elgondolkodtatott. Vajon mit lehet csinálni több tíz méterrel a tengerszint alatt 150 évig??? Kicsit hangosan tűnődhettem ezen, mert a fiaim egyből megadták a választ, hogy csak eszik. 150 év... Tenger alatti föld alatt... teljes sötétségben... és csak eszik... :)

A kellemes hajókázás után leadtuk a bérelt autókat, titkos kacsintással elbúcsúztunk tőlük majd a reptéren feladtuk a csomagjainkat. Az ott eltöltött két óra gyorsan elrepült, de már elég nyugtalanok voltak a gyerekek, így egyre többször kellett szétválasztani őket.

Majd elkövetkezett a repülőgépbe való beszállás ideje. Elfoglaltuk a helyünket, kényelmesen elhelyezkedtünk, előkészítettük a könyveket és vártuk a felszállást. Helyette a légiutas kísérők arról tájékoztattak, hogy több mint egy órás késéssel fogunk indulni, mivel a francia reptéren jelenleg sztrájkolnak, és egy repülőt sem engednek be a légterükbe. Ezen időre kiköthetjük magunkat, a mosdókat megnyitják, vásárolhatunk tőlük, de a gépet már nem szabad elhagyni. A több mint egy óra két óra lett. Időközben sikerült helyet cserélnünk pár utassal, így az egész család egy kupacban ülhetett, mire felszálltunk.

Szinte mindenki elaludt a három és fél órás repülőúton, mely este nyolc helyett tíz órakor indult, így fél kettőre értünk Budapestre. Itt aztán újabb egy órát vártunk a csomagokra. A gyerekek jobbra balra dőltek a fáradtságtól, izgatottságtól. Mikor végre megérkeztek a bőröndök, észleltük, hogy kinyitották őket, de nem hiányzott semmi. A gyerekekben viszont egy világ dőlt össze, és még a hazafelé vezető autóúton is arra keresték az normális emberi magyarázatot, hogy miért, milyen alapon nyitják ki, és kik a csomagokat.

Hajnali háromra értünk haza. A macskák üdvözlése után hamarosan mindenki a saját ágyában folytathatta álmodozását az elmúlt napokra, avagy a hazaút izgalmairól.