Régen a mesékkel gyógyítottak, nevettetek, összetartották a családot, közösséget, falut, népet. Vidámságot vittek a hosszú sötét estékbe, tanítottak vele, életre neveltek, bölcsességeket, ősi mítoszokat és tanításokat rejtve bele.

           (Fotó: Balla Csaba)

Volt gyökere, és tartott valahová. A mese Fentről jött és engedte, hogy az olvasó maga járja végig az útját, és felfedezze a számára tartogatott kincseket. Elindulhattunk az úton, és megérkezhettünk valahová. Az út végeláthatatlan, nem lehet egy gyorsvonattal végigrobogni rajta, kihagyva a tanítások mélységét. Évekig is eltarthat míg célba érünk, de addigra minden értéket magunkévá tehetünk. A mese nem volt didaktikus, szájbarágós, mégis mindig eltalált épp ott, ahol a legnagyobb szükségünk volt rá.

Manapság a mesék egy része más célból születik. Hiúságból, anyagiasságból, cinizmusból, az örök igazságok elferdítéséből, a túl pszichologizált eszmék reformálása céljából. Aztán persze egyre több a didaktikus mese, melyek ugyan jó cél érdekében születnek, de a tanulságot olyannyira egyértelműen tálalja, hogy az ember nem talál benne semmi felfedeznivalót. Ezek a mesék nagyrészt felkérésre születnek, vagy pályázatokra, vagy oktatási célzattal.

Sokan úgy gondolják, hogy a napjaink fenyegető problémáira nem találni mesét, mellyel megközelíthetnénk a gyerekeket. Pedig vannak! Csak keresni is elfelejtettünk már. Ahhoz, hogy ezekre a kincsekre rátaláljunk, ahhoz olvasni is kéne azokat.

Láttatni akarunk, és mi magunk sem látunk!

Tanítani akarunk, de mi magunk is tanulunk még!

Mindent meg akarunk mutatni, nézni, de értékes tartalommal nem tudjuk megtölteni. Mert az értékek felfedezéséhez, befogadásához idő kell. És manapság az időből van a legkevesebb!

Itt kicsit elkalandoznék a meséktől a kulturális kincsek felé. Minden festményt meg akar nézni a ma embere, ezért beutazza a fél világot pár nap alatt, hogy kipipálhassa, lefotózhassa. De semmit nem tud a korszakról, melyben született a kép, semmit nem tud a festőről, aki készítette, átrobognak köveket rugdosva a Forum Romanum-on, és azt kérdezik, hogy "most tényleg ezekért a kövekért jöttünk el idáig? Csináljunk pár képet, és inkább igyunk egy lattét!"  Hányszor hallani, hogy "Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a Mona Lisa-t" Aztán mikor végre ott van, egész közel a képhez, akkor csak a képnek hátat fordító turistákat látja, akik épp selfit készítenek Mona Lisával, és félre állnak egy azonnali posztolásra.

(Fotó: Instagram, jimmacmillan)

A fotók nagy részén a festmény másodrendű. Az amúgy is kicsi kép homályba veszik.

Vajon ugyanezek a turisták hányszor nézték meg művészeti kiadványokban ugyanezt a képet? Ha meg is nézték, mennyi időt szenteltek rá? Mennyire mélyedtek el a műben? Mennyire érdeklődtek Leonardo da Vinci élete, munkássága iránt. És a legfontosabb kérdés: Tényleg csak egy fotó erejéig akarták látni?

Jöttek, láttak, győztek. Mona Lisa pipa. Az érték pedig elveszett. Ja nem, az nem is volt mögötte. Az értékekhez idő kell. Ahhoz, hogy a Forum Romanumon meghalld Cicero beszédét, Vergilius énekét, ahhoz is idő kell.

Épp így van a jó mesénél is. Idő kell hozzá, hogy az értékekre rálelj!

A jó mesét sokszor kéri a gyerek, és sokszor szereti mesélni a szülő, mert mindig van benne valami új felfedezni való. A jó mese megvárja, míg megérik rá a szív és a lélek. Erőszakkal nem lehet átadni a mondanivalót.

Mikor főzünk, és mellettünk segédkezik a gyermekünk, részfeladatokat adunk neki. Amire már megérett, amit megért, amit felfog, amit képes megcsinálni. Először csak gyúrja a tésztát, lenyalogatja a habverőről amit le lehet, és megtanítjuk, hogy mit ne kóstoljon meg nyersen. Később már a méréseket is rábízhatjuk, és a pucolást, szeletelést. S évek telnek el, mire önállóan elkészít egy ebédet. Nem egy év. Több év!

(Fotó: canva.com)

Ha a recept felolvasásával, adatok halmazának ismertetésével didaktikus magyarázatokkal bombáznánk kicsi korában, és nem hagynánk, hogy felfedezze a főzés közös élményének örömét, persze akkor is megtanulhat főzni, de a lényeget hagynánk elveszni. Az értéket, az együttlétet, az önálló gondolkodást, szárnypróbálgatást, az akarni akarást...

Így van ez a mesékkel is.