Benagilt látni kell.. Benagilt érezni kell... Benagil öbleire szánni kell időt...

A tegnapi meleg naplemente az öbölben, az un. fényképészeti "kék óra" megélése az óceánparton, a béke, a csend, mind arra sarkallt Bennünket, hogy ma egy viszonylag korai ébresztőt fújjunk, és visszatérjünk.

Viszonylag korait... hiszen valamiért 9 előtt sosem sikerül kikecmeregnünk az ágyból.

Szigorú voltam, és a reggeli kakaó és kávé után reggeliztetés nélkül mindenkit kocsiba ültettem, és irány Benagil.

Nem kis meglepetésünkre óriási sor állt minden telt parkoló előtt, és hát nekünk két autót is le kellett állítanunk. Anyósom két gyerek kíséretében kiugrott hát a kocsiból, hogy beálljon a hajó jegy árusító kígyózó sorába, és megvegye a 7 személyre szóló jegyet egy öböltúrára.

Előző este volt időm kitanulmányozni a lehetőségeket. Két fajta öböltúrát ajánlottak. Egy express utat, mely 30 perces, felnőtteknek 15 eu, gyerekeknek 10 eu.-ért hírdették, az 1óra 15 perces túra, mely fürdőzést is tartalmaz kevéssel került többe, vagyis a felnőtt 25 eu, a gyerek pedig 15 euró volt. Elterveztük, hogy utóbbit vesszük igénybe, hiszen nem minden nap látogatunk el ebbe az öbölbe.

Míg a nagymama a sorban állt két fiúval, addig mi a parkolást próbáltuk megoldani. A kijelölt parkolóba hiába róttuk a köröket, nem találtunk biztonságos helyet, Mert  hát ugye a bérelt autónál aztán igazán körültekintő az ember, nehogy épp itt húzza meg valaki, aki ügyetlenül kanyarodik vagy parkol. Így aztán jobbnak láttuk hogy a 100 méterrel feljebb lévő, az útról balra kanyarodó földút egyik szegletében hagyjuk ott a kocsikat. A gyerekekkel előre mentem, míg férj küzdött a parkolás nehézségeivel. Mire leértünk, épp már csak egy ember állt a nagyi előtt, aki kétségbe esve jelezte, hogy a telefonját a kocsiban hagyta, így nem tudott szólni, hogy pénztárca nélkül szállt ki.

Egy párt magunk elé engedtünk, hogy átnézzem, nálam hány euró van. Rövid számítás után kiderült, hogy épp a rövid útra elegendő, mivel itt derült az is ki, hogy  a gyerekjegy 10 éves korig érvényes csak, vagyis nekünk 5 felnőttel és két gyerekkel kell számolnunk mindegyik esetben.

Azt hiszem, mi mindent megtettünk. Kétszer jöttünk el a Benagilhoz, sorba állítottuk hősiesen a nagymamát, mégsem volt más választásunk, mint hogy a tervünkkel ellentétben az express utat válasszuk. A kapott jegy alapján délután 3-kor kerülünk sorra.

Addig pedig feltaláltuk magunkat, hiszen a hideg hűsítő hullámok mindent feledtetnek. A víz sorra mosta a lábunk elé a kagylókat, így újra a legszebbek keresésére indultunk. Annyi volt, hogy laza mozdulattal dobtuk hátra azokat, melyekből hiányzott akár egy kis darab is. Kicsit később a töredékeket vadásztuk, melyek gitárpengetőre emlékeztettek és a srácokkal már egy jó kis kagylópengető üzlet megalapításáról ábrándoztunk.

A nagyok apukájukkal és a nagymamával átúsztak a szomszédos öbölbe, dacolva az óriási hullámokkal, a hideg vízzel. A mellettünk lévő öbölnek két bejárata is volt, és óriási lyuk tátongott a tetején, ahol a beszűrődő napfény aranysárga fénnyel játszadozott a vörös hordalékfal domborulatain.

A nap erősen tűzött, mégis a hideg víz feledtette velünk a trópusi hőséget. A parthoz közel pedig kellemes szellő borzolta fel a sós víztő kiszáradt hajunkat, bőrünket.

A gyerekek mégis elfáradtak. A legkisebb fél háromra olyan fáradt lett, hogy a hajókirándulásról hallani sem akart. Igazából felállni és megmozdulni sem volt hajlandó és csak azt tudta kiabálni, hogy "Haza akarok menni, de nem a szállásba, hanem az otthonomba!" Hiába próbálkoztunk mindenféle csodamesével, hogy mit is fogunk nemsokára látni, hajthatatlan volt. Negyed órával az indulás előtt aztán bevetettem a jégkrém cselt. Mosolyogva minden gyerek kapott egyet, melytől új erőre kapott. Még mosoly is jelent meg az arcán, és boldogan indult el a hajóbérlő társaság kikötőjébe.

Nincsenek szavak, melyekkel leírhatnám amit láttunk. Beszéljenek helyettem a képek. Azt azért elmondanám, tényleg express tour volt...

Visszafelé úgy meghajtotta a hajót, hogy mindenki félelemmel teli tetszését nyilvánította ki széles mosoly kíséretében, majd ezt megtetőzve az utolsó kanyart olyan sebességgel vette be, hogy a fiúk háta érintette a hullámzó víztükröt.

Itt sikerült néhány olyan képet készítenem, melyen a legnagyobb, legkamaszabb is önfeledt nevetéssel az arcán sugárzik a boldogságtól. És valljuk be, egy kamasznál ezekért a pillanatokért érdemes élni. :)

A csónakázás után korán hazamentünk, és hagytuk hogy a gyerekek egy fürdés után átadják magukat a nálunk lévő összes elektronikai kütyü szellemének, mert láttuk, hogy rettentő fáradtak. A vacsorát ismét az Intermarché-ból oldottuk meg, kényelmesen elfogyasztva otthon, pihenve. Este 9-kor egy filmet kapcsoltunk be nekik, és a nagyira bízva otthon hagytuk őket.

Ideje volt, hogy megismerkedjünk az esti Albufeirával, hiszen már van pulóverünk.

Van pulóverünk, és nem fúj a szél. Talán késik... hmm... A hőmérséklet nem változott, légmozgás semmi. Lenge nyári ruhában indultam el, hónom alá csapva a pulóvert, mert hátha... meg aztán mégiscsak új ruhadarad - talán női olvasóim értik itt mire gondolok ;).

Sétánk során végignéztük a helyi ingatlaniroda hirdetését, és megdöbbenve láttuk, hogy itt, Portugália déli részén, egy medencés 58 nm-es, óceánhoz közeli rendezett ház annyiba kerül, mint Budapesten ugyanez, medence és óceán nélkül.

A fényeket és hangokat követve hamarosan a partra levezető főúton találtuk magunkat, ahol végignéztük a souvenir árusok portékáit. Ezek lassan elmaradoztak, majd étterem étterem mellett, no és a helyi szórakozóhelyek látványa tárult a szemünk elé. Természetesen mindenhol élőzenével, amit volt aki élvezett, de a nagy képernyős tévén focimeccset néző portugál közönséget feltehetően inkább zavart.

Kicsi kiülős helyet képzeljetek el, ahol a helyiek 50-70 év közötti hőségtől megfáradt párocskái nézték a meccset egy egy sör kíséretében.

Továbbsétálva egy kerek kis téren egy fiatal harmonikás szórakoztatta az arra járókat, a nézők pedig től 15m-re rendezett sorokban ülve hallgatták a zenéjét.

Pár saroknyira élő gitár koncert, kicsit lejjebb dobszóló... voltak részek, ahol minden hang épp összeért, és hatalmas zajforrásként telepedett az arra sétálókra.

Mire a partra értünk jól esett megpihenni a hűvös homokban, és hallgatni az óceán halk morajlását. A kutyák most élvezték igazán az időt, hemperegve feküdtek a víz enyhén büdös hideg hordalékába.

Nyugalmunkat egy észrevétlenül befutó halászhajó zavarta meg. Hirtelen a hajónál termett négy öt félmeztelen férfi, és egymásnak továbbadva juttatták a part vízmentes részére az esti fogást. Közelebb mentünk, hogy meglessük mit is hoztak, de a dobozokat futva felvitték a halászbodegákhoz, ahol már hosszú sor kígyózott várva az esti friss fogást.

Ott helyben elkezdték szatyrokba pakolni, mérni, eladni. Nem is értettük, honnan került ide az a sok ember. A helyieket még csak csak megértem, de a turístákat kevésbé. Most tényleg, a szállásra hazaérve nekiáll halat pucolni?! Úgy látszik, igen. Mi csak szemlélődtünk, örültünk, hogy ennek is részesei lehettünk, majd lassan elindultunk hazafelé.

Persz útba ejtettük a város legjobb koktélbárjaként hirdetett bárt, mely a jellegzetes fehérre meszelt házak között eldugva található, messze a hangos szórakozóhelyektől.

Nem volt drága hely, viszont annál finomabb koktélokat szolgáltak fel. A hangulatról élő hegedűszó gondoskodott egy hölgy tolmácsolásában.

A koktéloktól elbódulva fáradtan tértünk haza az első meleg este Albufeirába.