Egy esős, borongós délután, mikor elmaradtak az edzések, elővettem egy óriási papírt és a színes ceruzákat.

Hívtam a gyerekeket, hogy rajzoljunk közösen. Nem aratott nagy sikert az indítvány, főleg a nagyobbaknál.

Akkor támadt egy ötletem. Megkértem a legkisebb fiamat, vegye le a zokniját, és rajzolja körbe a lábát. Persze én is csatlakoztam. Ez már izgalmasnak hangzott és a nagyobbak is körénk gyűltek. Aztán a tenyerünket is körbe rajzoltuk, terv nélkül. Hamarosan a nagymama is becsatlakozott, és már három tappancs nyomunk is volt.

És most rajzoljunk valamit belőlük! Ki mit lát bennük? - vetettem fel a kérdést.

Ez volt az a pont, ahol a kiskamaszok is becsatlakoztak, és csak úgy sziporkáztak.

Hamarosan több mint húsz, talán harminc láb és kéznyom várta, hogy új életet kezdjen, akár tűz, medve, kutya, sárkány, vagy alma képében... és csak a papír határai vetettek véget a határtalan ötletelésnek.

Íme az eredmény.

Talán egy kis ötletindítónak megteszi.

Elő a papírokat és ceruzákat! Bohókás rajzolásra fel!