Minden szülő előtt ismert, hogy az este, az nem csak egy szó, hanem bizony fogalom. Sok családban hallottam már a mondatot, hogy "kezdődik az este" , a nagybetűs ESTE.

A gyerekek fáradtak, a szülők még inkább. Fürdés, fogmosás, néha már ez is küzdelem, aztán jöhet a jó illatú összebújás, a mese. Az "esti rutin". Ugye ismerős kifejezés?

Nálunk egész hosszú rendje volt az Estének. Meselámpa, meseszék, ölben a gyermek, könyvből olvasott mese, aztán lámpa oltás, egy "sötétben mese", majd mindig ugyanaz a dalocska, mert kérte, aztán jött a jó éjt puszi, majd kimentem a szobából,.

Ez sokáig működött, és büszke, boldog voltam, hogy lám lám, nekem sikerült, milyen jól is csinálom, megvan az esti rituálé, nincs gond az alvással.

Egész jól működött a rendszer, egészen addig, míg a gyermek ki nem nőtte a rácsos ágyat, és rá nem jött, hogy a kiságyból bizony ki lehet menni.

Akkor is végigcsináltuk a fent felsoroltakat, egészen a jó éjt pusziig és a szobából való távozásig.

Akkor jött a hideg zuhany. Ő felkelt, kijött, és mellénk feküdt. Jobb esetben mellénk feküdt. Rosszabb esetben csatlakozott hozzánk a lakás bármely pontján, ahol épp voltunk.

Akkor jött a visszakísérés, még egy utolsó mese, aztán hirtelen szomjas lett, majd pisilni kellett... nyilván bedőltem neki, hiszen már végre szobatiszta, és jobb este elintézni ezt, mint éjszaka nedves lepedőre ébredni. Aztán jöttek a játszmák... csak nem akart aludni.

Már nem voltam se boldog, se büszke, úgy éreztem, valamit nagyon nem jól csinálok. Egy este aztán rátaláltam a megoldásra:

"Késő este volt. Legkisebb fiam nem akart ágyba menni. Ahhoz még kicsi, és túl fáradt volt, hogy engedjek neki, de ahhoz már elég erős és nagy, hogy akaratát fizikai ellenállásban fejezze ki. Így nemcsak sírt és üvöltött, hanem erős kis lábaival kitámasztott, hogy még véletlenül se tudjam ágyba tenni.

Sorra bevetettem a bevált trükköket. Először megpróbáltam az értelmére hatni. Elmagyaráztam, hogy este van, mindenki aludni tért, de már a magyarázat közepén beláttam, hogy értelmetlen próbálkozás. Így aztán megpróbáltam a pocakjára hatni. Ez majdnem mindig bejön. Ha most lefeküdne, és aludna, akkor ébredés után kapna valami finomat. De most ez sem vált be. Egyre erősödött a „Tegyél le!” kifejezése. Éneklésbe kezdtem. Elhallgatott, majd újra kezdte, de most már a „Hagyd abba!” felkiáltással. Nem értettem, miért nem élvezi a dalom. Kezdtem türelmetlen lenni. Ismét próbáltam a „nagyfiús” „okos” értelmére hatni. Beígértem még egy „legutolsó” mesét, ha leteszi a fejét. „Nem kell mese!” Na most mit tegyek?

Megláttam az ágy sarkán az egyik bábját, Mazsolát. Gyorsan felhúztam a kezemre, és röfögős hangon beszélni kezdtem hozzá. Ő abbahagyta a hisztit, elhallgatott, és teljes figyelmét a bábnak szentelte. „Úgy vártalak már, nem tudok nélküled aludni. Gyere, feküdj mellém, hadd bújjak hozzád!” – mondta a báb. És csodák csodájára, az előbb még megvesztegethetetlen, elszánt kisfiú saját akaratából kérte, hogy tegyem be az ágyba. Letettem. Átölelte a bábot. Lehúztam Mazsolát a kezemről, majd jó éjt kívánva kijöttem az immár csendes, elégedetten szuszogó csemetémtől."(1)

Azóta minden este kérte a bábot, hogy hadd altassa el. Mesélt neki, és énekelt. Majd mindketten álomba merültek.

1, Babos Eszter - Otthonos bábok - Bábos otthonok, 2014. Fekete Sas Kiadó (részlet a könyvből)