Annyira utálom már, hogy mikor hazajönnek a kamasz fiaim, az első kérdésük "Mit lehet enni?" után bevonulnak a szobájukba, és a telefonjukat, vagy a tévét, X-Box-ot nyomkodják.
Sok mindent elolvastam, a problémával szinte minden szülő, tanár, felnőtt szembesül, de megoldást még soha senki nem mondott. Ha panaszkodni mersz, rögtön támadnak, minek vedted/adtad neki? És mi van, ha nem te vetted / adtad neki?! Ezt senki nem tudhatja. Arról sem tudnak, hogy az iskolásoknak, már a felső tagozatban kell. Igen, jól olvassátok, nem ajánlott, hanem kell! Ekkor azzal jönnek megoldások helyett, hogy vidd át máshová. Szervezz át mindent, akár az egész életed. Tényleg ez lenne a megoldás?? Nem hiszem. Aztán jön a másik válasz. Vedd el tőlük! És elveszed. Aztán hallgatod, ahogy percről percre kérik. Kitartassz, majd megszokják. Aztán hallgatod, ahogy előhúzzák a "bezzeg a többiek anyukája" kártyát. Ez legalább annyira övön aluli, és hazug, amilyen anno a "bezzeg Pistike" ütőkártya volt.
Délután hatra már félhalott állapotban idegesen készíted a vacsorát, hiszen addig szívták már a véred, hogy az ellenállás megtörni látszik. Persze még érvelsz egyet, kettőt, de ők jobban bírják. Fél hétre egyáltalán nem érted, hogy miért is magyarázkodsz három kamasznak, aztán felvillan egy cikk, melyben olvastad, hogy a jó szülő mindent elmagyaráz. Itt látod be, hogy inkább nem leszel jó szülő, mert minden nap magyarázol, tök fölöslegesen. Egyszerűbb a jól bevált "Csak!" és már készülsz a sosem értett "mert én vagyok az anyád!" válaszra. Ennek legalább annyi értelme van, mint a több órás érvelésnek. Aztán hazajön a negyedik kamasz is, aki közli, hogy a lecke a telefonján van. Ez az a pont, ahol buktad a csatát. De nem mondod ki. Hiszen te is tudod, hogy tényleg a telefonján van a szükséges aplikáció.
A másik három a jó fiút játszva halkan elszivárog, ekkor mégis felcsillan a remény, hogy talán igen, sikerült, nyertem, és újra tudsz mosolyogni. Bár legbelül tudod, hogy a "leckeírást" nézik, és azt is tudod, hogy ha ekkora a nézősereg, akkor valószínű nem is a leckét nézik. Erőd egy újabb harcra már nincs, így úgy teszel, mintha nem is tudnál az egészről. Az önmagadnak való hazugság átmenetileg megnyugtat, és az, hogy már öt perce békén hagynak. Nem lenne gond, ha társasozni akarnának, vagy beszélgetni, esetleg segíteni a vacsi készítésében... vagy bármi, amit régen akár utáltál is. Csak gépezni ne akarjanak.
Elkészíted a vacsit, hívod őket, még mindig úgy teszel, mintha nem tudnál semmiről se. A vacsora viszonylag békésen telik, és tudod, hogy jön a kegyelemdöfés: "Ha nekünk nem lehetett játszani, akkor neki (a negyediknek, aki "leckét" írt) miért lehetett? "
És még megpróbálsz válaszolni, leszidni, hogy neki se lehetett... de a csata eldőlt. Az este ismét fárasztó, idegeskedésbe torkollik.Még az is lehet, hogy ők jó ügyvédként, te pedig objektív bíróként kezelted a helyzetet, és hagytad, hogy rávilágítsanak arra, hogy egész délután nem is "elektronizáltak", így végül kimondod, amit nem akartál: "Mindenkinek van fél órája!" És már utálod magad, mert tudod, hogy a fél óra nem fél óra, hogy a befejezés után ismét indul egy újabb csata, "de épp egy csata közepén vagyok, itt nem tudom elmenteni" vagy "épp mentem, még pár perc".
Lefekvéskor aztán két dolog jut eszedbe: Nem érdekel, hadd csinálják, végül is ez a jövő. Hiszen mindenhol erről írnak. Hja.. hogy vannak problémák, ezt igazán nem értheted, mert más generiáció vagy. Mi van, ha tényleg jóra használják. Felsejlik egy videó melyben a diákok elmondják, hogy mikor telefonoznak, akkor ők igazából olvasnak, tanulnak, kapcsolatokat tartanak... és te halkan sírni kezdessz, mert tudod, hogy ez nem igaz. Mert játszanak, és vicces videókat néznek, olyanokon nevetnek, amin a nevelési értékrended szerint nem kéne... és akkor eszedbe jut a másik véglet. Elhatározod, hogy másnap, mire hazaérnek, mindent összetörsz egy kalapáccsal. Látod magad előtt, ahogy széttörik a tévé, a telefonok szilánkjai repkednek, az X-box-ból könyörögve szólnak ki a szuperképességű értelmetlen nevű hősök, de te nem kíméled őket. A laptop billentyűit egyenként szeded ki. Képzeletben egy farmra költözöl velük. Aztán végre elalszol.
A megoldás még várat magára. Sok elképzelés kering minden szülő agyában. És hiszem, hogy egyszer megleljük az arany középutat. Addig pedig ne engedjük át az irányítást! Ők az erősebbek, de mi vagyunk a tapasztaltabbak. Állítsunk fel következetesen betartandó szabályokat, húzzunk határokat. Jutalmazzunk, úgyis kell nekik a zsebpénz. És vonjuk meg, ha nem működik együtt. Legyen erőnk elviselni, ha kiabál, ha unatkozik, ha látványosan ellenáll. És készítsünk egy vállalható tervet. Főleg, ha több gyerek is van egy családban.
