Hirtelen érkezett meg az utolsó előtti napunk. Mint egy nem várt vendég, aki egyszer csak betoppan. És ha már megérkezett, akkor természetesen foglalkozni kell vele.

Reggeli közben végiggondoltuk a hátralévő időnket. Az utolsó nap valószínű már nem lesz fürdés az óceánban, hiába este indulunk csak, hiszen a szállást 10-11-ig el kell majd hagyni, és a homokos, sós vizet nem lesz hol lemosni magunkról. Vagyis a mai teljes napot a víznek szenteljük! Utazás nélkül.

Így hát elhatároztuk, hogy ismét felkeressük a hőn szeretett öblünket. Mintha a váratlan vendéget körbe szeretnénk vezetni a leggyönyörűbb helyeken a környékünkön.

Nem sikerült korán indulnunk, de még apály idején értünk a partra a szokásos felszereléseinkkel - strandlepedő, törülköző, vödör... Útközben a két középső lemaradt, mint később kiderült kicsit felderítették a terepet, kaktuszra vadászva. Megfigyelték, hogy nem messze a partra vezető úttól van egy épp gyümölcsöt hozó óriás kaktusz. Meglepetésemre 5-6 leszedett kaktuszgyümölccsel tértek vissza, melyeket szabad kézzel szabadítottak meg a tüskéktől. A legnagyobb is meglepődött, mert az ő fehér sapkáját használták a vörös gyümölcs szállítására. Természetesen foltos lett.

(fotó: hippopx.com)

Még időben utolértek bennünket, mert különben lehet el is tévedtek volna. Ugyanis a part teljesen megváltozott. Nem ismertünk rá! Ahol eddig homok volt, ott most csak szikla... kerestük a homokos öblünket, de mindenhol csak sziklás bemélyedéseket találtunk.

Aztán egyszer csak az egyik gyerkőc felkiáltott: Megérkeztünk! Nekem nem tűnt ismerősnek a terület... majd mégis... A szikla, melyen ülni szoktunk, ami épp szék magasságban emelkedett ki a homokból még két napja... a különálló kőrengeteg, melyen rengeteg kőszobrot építettünk... a lépcsősor, mely a hegynek fel vezet és hegyi úton átvisz a sörözőhöz... De valami nem stimmelt. Mi homokban szoktunk besétálni a vízbe, nem csúszós köveken. Két napja itt még beásták magukat a homokba a gyerekek... Most pedig sehol sem volt az a gyönyörű, puha, selymes vörösen izzó forró homok! Vagyis volt, de csak mutatóba.

Ekkor értettem meg a természet erejét! Ekkor jöttem rá, hogy mit is jelentett az, hogy az elmúlt két este nem fújt a szél. Nem volt semmi, ami "visszatolja medrébe" az óceánt. 

Most értettem meg Petőfi Sándor A Tisza című versének sorait.

"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. "

A dagály is később jött... vagyis így éreztük... aztán láttuk, hogy van dagály, de fele annyira nem közelíti meg a partot, mint eddig. Az ereje viszont továbbra is magával ragadó (szó szerint). Itt (és előző nap Fusetában) nyert értelmet a vers utolsó versszaka is. Petőfi "csak" a Tiszát látta. Mit írt volna az Atlanti Óceánról?

"Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!"

Két nap alatt 1 m magas homokot ragadt magával a víz az öblünkből. Ahol eddig leért a lábunk, oda most nehéz volt felmászni. (A képen a sziklának az a része, ami szép tiszta sárga, még pár napja homok alatt volt!)

Elgondolkodtunk, hogy vajon ez a "megszokott" alakja itt ennek a partszakasznak, vagy esetleg az a puha homokos, amibe finoman süppedt a lábunk? Egyáltalán helytálló ez a kérdés? Van megszokott alakja egy partnak? Vajon mi volt itt a szokatlan: az első két esti hideg szeles idő, vagy a napsütéses meleg esték?

Sajnáltuk, hogy nem maradhatunk tovább, hogy nem fejthetjük meg ezt a rejtélyt és boldogok voltunk, hogy ennyi arcát mutatja ilyen rövid időn belül a part.

Sajnos a sziklák miatt nem volt alkalmas az öblünk arra, hogy szembeszálljunk a nagy hullámokkal, így arrébb húzódtunk a kiépített strand felé. Persze nem akartunk a tömegben elvegyülni, így egy a végig húzódó hordalékos hegyszakasz távolabbi tövében húztuk meg magunkat, közvetlenül a "kőomlás, veszély!" feliratú tábla mellett. Valamiért nem vettük komolyan, és szó mi szó, a nagymamának mindenképpen olyan helyet kellett keresnünk, ahol kényelmesen le tud ülni. Ez pedig olyan volt.

Persze nem maradtunk ott sokáig, mert jött egy fiatal "füttyös madár" (parti őr) és finoman felvilágosított minket arról, hogy ezen a helyen már öten meghaltak kőomlás miatt, jobb ha azonnal távolabb megyünk erről a szakaszról. Hát lehet ellentmondani egy ilyen nyílt és őszinte felszólításnak? Persze, hogy nem! :) Így megint arrébb költöztünk.

Aztán még kétszer... mert a víz mégis utolért minket.

Hétig maradtunk a parton, majd hazaérve ismét egy kis medencézéssel folytatták a gyerekek a fürdést. Fél kilenc körül pedig sikerült elindulnunk velük a búcsú esti sétánkra.

A vacsorát egy közeli gyors-étkezdében fogyasztottuk el. Nem egy ötcsillagos étterem volt, nem is helyi specialitások, de gyors, laktató és olcsó volt. Nem szerettük volna, ha a legkisebb ismét elalszik még mielőtt megkapná a vacsoráját. A helyet, ahol ettünk, leginkább az itthoni IKEA étterméhez tudnám hasonlítani, vagyis mi magunk válogattuk össze tálcára, hogy mit szeretnénk, a sor végén a kasszánál pedig fizettünk. 40 euróból mind a heten jól laktunk és ebben az italok és desszert is benne voltak.

Ezt követően fagyizással egybekötve lesétáltunk a partra, ahol kicsit megpihentek és utoljára mindenki belemártotta a lábát az óceánba. Jelképesen elbúcsúztunk ettől az erejét megmutató, tiszteletet parancsoló víztömegtől, aminek emlékét szívünkben visszük haza, és soha el nem felejtjük.

Hazafele már nehezebb volt az út, mivel addigra már mindegyikük fáradt volt. Olyannyira, hogy negyedórán belül csendben szuszogott mindenki.

Előző este(melyről itt olvashatsz) a koktélozás után megbeszéltük, hogy ha már Portugáliában vagyunk, az óceánon kívül adunk egy kis történelmet és kultúrát is a gyerekeknek, akár akarják, akár nem. Akár 40 fok van, akár nem. - Ez van, ha a szülők kapnak egy kis szabadidőt, rögtön a következetes nevelés mintaképei lesznek :D

Fogadalmunkhoz híven, újra kocsiba ültettük a családot, irány Silves, mely városon még jól látszanak a mór uralom jelei.

A városról itt olvashattok többet. Érdemes.

Első utunk a katedrálishoz vezetett, melyhez rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk. Nekünk ez nem okozott gondot, de a nagymamát a párás meleg levegővel együtt ez azért kicsit lelassította. Viccesen meg is jegyezte, hogy úgy látszik mindent megteszünk azért, hogy már ne kelljen hazavinni, de ennek ellenére ő jól bírja. :D

Annak ellenére, hogy a lépcsőzés az anyósomat viselte meg a legjobban, mégis a gyerekek álltak vert seregként a rekkenő hőségben a katedrálisnak dőlve. Úgy keresték a legkisebb árnyékot is, mint itthon a kósza wifi jeleket. Amint találtak valami élhetőt, már rá is csatlakoztak.

A katedrális hűs atmoszférája mégsem ragadta magával őket. Azért nem adtuk fel, és itt megpihenve meséltünk nekik a város történelméről, a folyójának (Arade) fontos kereskedelmi szerepéről, a mór építkezés hatásáról, az itt történt történelmi eseményekről párhuzamban a magyar történelemről. Voltak szálak, melyek magával ragadták őket, és persze voltak, melyek nem.

A silvesi vár épp a katedrális mellett van, így egyértelműen oda vezetett tovább az utunk. A vár körbejárása utáni jégkrém beígérése sokat lendített a fiúk állóképességén, és érdeklődésük kitágításán. Még szerencse, hogy megvesztegethetőek ebben a melegben. A vár falán végighaladva, széllel átjárt bástyáin elidőzve sikerült lehűtenünk magunkat. A kilátás csodálatos volt, a vár udvarán lévő kert növényzete pedig káprázatos színekben pompázott.

Miután bejártuk, megkapták a megígért jégkrémet, és a helyi Lidl-ben végre sikerült szénsavas vizet is vásárolnunk. Ezidáig egyetlen boltban sem láttunk bubis vizet.

Úgy döntöttünk kultúrából a 40 fokban elég ennyi, irány a víz, mert már mindenhol csöpögött belőlünk az izzadtság. Fusetát választottuk, a fehér homokos kis szigetet, ahol férj még ifjú korában tenyérnyi nagyságú legyezőkagylókat talált. 60 km autókázás után meg is érkeztünk a kis halászfaluba.

Parkolás után egyből megtaláltuk a hajójegyárust, ahonnan átvisznek a szigetre, a strandra.

Az út rövid volt, ennyit akár át is úszhattunk volna - ha épp nem heten vagyunk, cuccokkal, és épp nem hajókikötőből kéne indulni.

Érkezés után elfoglaltunk két napozóágyat, - 10 euróért darabját -, amit a két középső rögtön birtokba is vett. A lidl-ben vett csokis croissan elfogyasztása után szaladtak is az óceánba. Meglepetten torpantunk meg a két méteres hullámok láttán! Itt értettük meg, hogy amit eddig tapasztaltunk Albufeirában,  csak a szelíd utánzata volt az itt láthatóaknak. A víz hőmérséklete viszont mintha melegebb lett volna.

Rengeteg SUP deszkával hullámlovagló önkéntes látványa szórakoztatott bennünket. A fiúk pedig már a kitűnően elsajátított technikákkal kezelték az óriási víztömeget, melyet a szél a partra lökött. Akár szemből, akár háttal a hullámnak ügyesen ugráltak, avagy buktak alá.

A "füttyös madarak" - strand őrök - folyamatosan járták a partot, és kifütyültek minden kisebb súlyú vagy bizonytalanul ugráló embert a vízből. Hát persze hogy a vékonyka gyerekeimet is kifütyülték, akik a legnagyobb ős önbizalommal próbálták megközelíteni a mélyebb részeknél lévő hullámokat is. A parti őrök mutatták nekik, hogy csak térdig mehetnek a vízbe. Még így is nem egyszer partra dobta őket, és volt amelyiküket meg is forgatta a víz. A természet erejét itt tapasztaltam meg először én is. miután engem is a partra dobott, mint egy kivetett halat, ezzel szerezve pár harci sérülést a lábamon. De azt is megéreztem, hogy nem csak kifele dob, hanem befelé húz is.

Este hétig ugráltunk a hullámokba. Addigra már akkora dagály volt, hogy a napozó ágyakat meglepetés szerűen lepte el egyik pillanatról a másikra a víz.Persze mondanom sem kell, hogy eszük ágában sem volt kimenni a vízből.

A szigeten viszont zuhanyzási lehetőség nem volt, pedig nagy szükség lett volna rá. A hullámok nem csak minket dobáltak a homokos partra, hanem a rengeteg hordalékot, homokot is a vízzel és velünk együtt, amik egy nagy része a fürdőruhánkba landolt Nem viccelek, de marékszám került ki homok onnan, ahová azt sem értem hogy jutott be. :D

Visszahajókáztunk hát a kis halászfaluba, és a parton 50 eurocent-tel működtetett köztéri zuhanyzóban letusolhattunk.

A parkoló felé sétálva elhaladtunk több étterem mellett is, és a gyomrunk korgására hagyatkozva, gyors haditanács után megbeszéltük, hogy ez lesz a nagybetűs Vacsoránk Portugáliába, mert hol máshol egyen tengeri herkentyűt az ember, ha nem egy halászfaluban.

Közvetlenül a tengerparton rögtönzött szabadtéri éttermek egyikében helyet foglaltunk, és mivel nem vagyunk valami nagy halfogyasztóak, de a tintahalkarikákat mindenki szereti, így kirendeltünk hat adag tintahalat, négy adag sült krumplit, két adag salátát és egy adag szardíniát.

Hosszas várakozás után meg is érkezett. De nem karikában és rántva, hanem egészben grillezve. Meglepetten néztük éhségtől kopogó szemekkel a grillezett tintahalakat és a szardíniát, mely láttam hogy még rám kacsintott.

Példamutatóan mosolyogva a tányéromra tettem egyet, és a szomszéd asztalnál ülőktől és férj utasítása szerint nekiláttam a tintahalnak a "hmmm., nagyon finom... kóstoljátok csak meg!" felszólítást ismételgetve.

Hozzáteszem, tényleg finom volt, csak nem erre számítottunk. A halak lassan, de biztosan a tányérokra kerültek, és mindenki evett legalább egyet. Na jó, a legkisebb nem. Ketteske viszont úgy tolta a szardíniát lefelé a torkán, mint a burleszkekben szokás. Farkánál megfogva lógatta a szájába, majd egy harapással ott tartotta, kevés rágás után pedig már le is küldte pocakba. Bevallom, mégsem ez volt életem nagybetűs Vacsorája, de ez persze gasztrokulturális szokásainknak köszönhető.

Este kilenckor indultunk haza, fél tízre már a szálláson is voltunk. Legnagyobb meglepetésünkre nem volt meleg víz. A gázpalack kifogyott. Így a gyerekek a kerti medence mellett tusoltak, majd fürödtek a medencében.

Hozzáteszem, MA SEM FÚJT A SZÉL!!! Vagyis az új pulóver használat nélkül pihent a fogason. Lehet, hogy mégiscsak jól tettem, hogy nem csomagoltam meleg ruhát?!

Benagilt látni kell.. Benagilt érezni kell... Benagil öbleire szánni kell időt...

A tegnapi meleg naplemente az öbölben, az un. fényképészeti "kék óra" megélése az óceánparton, a béke, a csend, mind arra sarkallt Bennünket, hogy ma egy viszonylag korai ébresztőt fújjunk, és visszatérjünk.

Viszonylag korait... hiszen valamiért 9 előtt sosem sikerül kikecmeregnünk az ágyból.

Szigorú voltam, és a reggeli kakaó és kávé után reggeliztetés nélkül mindenkit kocsiba ültettem, és irány Benagil.

Nem kis meglepetésünkre óriási sor állt minden telt parkoló előtt, és hát nekünk két autót is le kellett állítanunk. Anyósom két gyerek kíséretében kiugrott hát a kocsiból, hogy beálljon a hajó jegy árusító kígyózó sorába, és megvegye a 7 személyre szóló jegyet egy öböltúrára.

Előző este volt időm kitanulmányozni a lehetőségeket. Két fajta öböltúrát ajánlottak. Egy express utat, mely 30 perces, felnőtteknek 15 eu, gyerekeknek 10 eu.-ért hírdették, az 1óra 15 perces túra, mely fürdőzést is tartalmaz kevéssel került többe, vagyis a felnőtt 25 eu, a gyerek pedig 15 euró volt. Elterveztük, hogy utóbbit vesszük igénybe, hiszen nem minden nap látogatunk el ebbe az öbölbe.

Míg a nagymama a sorban állt két fiúval, addig mi a parkolást próbáltuk megoldani. A kijelölt parkolóba hiába róttuk a köröket, nem találtunk biztonságos helyet, Mert  hát ugye a bérelt autónál aztán igazán körültekintő az ember, nehogy épp itt húzza meg valaki, aki ügyetlenül kanyarodik vagy parkol. Így aztán jobbnak láttuk hogy a 100 méterrel feljebb lévő, az útról balra kanyarodó földút egyik szegletében hagyjuk ott a kocsikat. A gyerekekkel előre mentem, míg férj küzdött a parkolás nehézségeivel. Mire leértünk, épp már csak egy ember állt a nagyi előtt, aki kétségbe esve jelezte, hogy a telefonját a kocsiban hagyta, így nem tudott szólni, hogy pénztárca nélkül szállt ki.

Egy párt magunk elé engedtünk, hogy átnézzem, nálam hány euró van. Rövid számítás után kiderült, hogy épp a rövid útra elegendő, mivel itt derült az is ki, hogy  a gyerekjegy 10 éves korig érvényes csak, vagyis nekünk 5 felnőttel és két gyerekkel kell számolnunk mindegyik esetben.

Azt hiszem, mi mindent megtettünk. Kétszer jöttünk el a Benagilhoz, sorba állítottuk hősiesen a nagymamát, mégsem volt más választásunk, mint hogy a tervünkkel ellentétben az express utat válasszuk. A kapott jegy alapján délután 3-kor kerülünk sorra.

Addig pedig feltaláltuk magunkat, hiszen a hideg hűsítő hullámok mindent feledtetnek. A víz sorra mosta a lábunk elé a kagylókat, így újra a legszebbek keresésére indultunk. Annyi volt, hogy laza mozdulattal dobtuk hátra azokat, melyekből hiányzott akár egy kis darab is. Kicsit később a töredékeket vadásztuk, melyek gitárpengetőre emlékeztettek és a srácokkal már egy jó kis kagylópengető üzlet megalapításáról ábrándoztunk.

A nagyok apukájukkal és a nagymamával átúsztak a szomszédos öbölbe, dacolva az óriási hullámokkal, a hideg vízzel. A mellettünk lévő öbölnek két bejárata is volt, és óriási lyuk tátongott a tetején, ahol a beszűrődő napfény aranysárga fénnyel játszadozott a vörös hordalékfal domborulatain.

A nap erősen tűzött, mégis a hideg víz feledtette velünk a trópusi hőséget. A parthoz közel pedig kellemes szellő borzolta fel a sós víztő kiszáradt hajunkat, bőrünket.

A gyerekek mégis elfáradtak. A legkisebb fél háromra olyan fáradt lett, hogy a hajókirándulásról hallani sem akart. Igazából felállni és megmozdulni sem volt hajlandó és csak azt tudta kiabálni, hogy "Haza akarok menni, de nem a szállásba, hanem az otthonomba!" Hiába próbálkoztunk mindenféle csodamesével, hogy mit is fogunk nemsokára látni, hajthatatlan volt. Negyed órával az indulás előtt aztán bevetettem a jégkrém cselt. Mosolyogva minden gyerek kapott egyet, melytől új erőre kapott. Még mosoly is jelent meg az arcán, és boldogan indult el a hajóbérlő társaság kikötőjébe.

Nincsenek szavak, melyekkel leírhatnám amit láttunk. Beszéljenek helyettem a képek. Azt azért elmondanám, tényleg express tour volt...

Visszafelé úgy meghajtotta a hajót, hogy mindenki félelemmel teli tetszését nyilvánította ki széles mosoly kíséretében, majd ezt megtetőzve az utolsó kanyart olyan sebességgel vette be, hogy a fiúk háta érintette a hullámzó víztükröt.

Itt sikerült néhány olyan képet készítenem, melyen a legnagyobb, legkamaszabb is önfeledt nevetéssel az arcán sugárzik a boldogságtól. És valljuk be, egy kamasznál ezekért a pillanatokért érdemes élni. :)

A csónakázás után korán hazamentünk, és hagytuk hogy a gyerekek egy fürdés után átadják magukat a nálunk lévő összes elektronikai kütyü szellemének, mert láttuk, hogy rettentő fáradtak. A vacsorát ismét az Intermarché-ból oldottuk meg, kényelmesen elfogyasztva otthon, pihenve. Este 9-kor egy filmet kapcsoltunk be nekik, és a nagyira bízva otthon hagytuk őket.

Ideje volt, hogy megismerkedjünk az esti Albufeirával, hiszen már van pulóverünk.

Van pulóverünk, és nem fúj a szél. Talán késik... hmm... A hőmérséklet nem változott, légmozgás semmi. Lenge nyári ruhában indultam el, hónom alá csapva a pulóvert, mert hátha... meg aztán mégiscsak új ruhadarad - talán női olvasóim értik itt mire gondolok ;).

Sétánk során végignéztük a helyi ingatlaniroda hirdetését, és megdöbbenve láttuk, hogy itt, Portugália déli részén, egy medencés 58 nm-es, óceánhoz közeli rendezett ház annyiba kerül, mint Budapesten ugyanez, medence és óceán nélkül.

A fényeket és hangokat követve hamarosan a partra levezető főúton találtuk magunkat, ahol végignéztük a souvenir árusok portékáit. Ezek lassan elmaradoztak, majd étterem étterem mellett, no és a helyi szórakozóhelyek látványa tárult a szemünk elé. Természetesen mindenhol élőzenével, amit volt aki élvezett, de a nagy képernyős tévén focimeccset néző portugál közönséget feltehetően inkább zavart.

Kicsi kiülős helyet képzeljetek el, ahol a helyiek 50-70 év közötti hőségtől megfáradt párocskái nézték a meccset egy egy sör kíséretében.

Továbbsétálva egy kerek kis téren egy fiatal harmonikás szórakoztatta az arra járókat, a nézők pedig től 15m-re rendezett sorokban ülve hallgatták a zenéjét.

Pár saroknyira élő gitár koncert, kicsit lejjebb dobszóló... voltak részek, ahol minden hang épp összeért, és hatalmas zajforrásként telepedett az arra sétálókra.

Mire a partra értünk jól esett megpihenni a hűvös homokban, és hallgatni az óceán halk morajlását. A kutyák most élvezték igazán az időt, hemperegve feküdtek a víz enyhén büdös hideg hordalékába.

Nyugalmunkat egy észrevétlenül befutó halászhajó zavarta meg. Hirtelen a hajónál termett négy öt félmeztelen férfi, és egymásnak továbbadva juttatták a part vízmentes részére az esti fogást. Közelebb mentünk, hogy meglessük mit is hoztak, de a dobozokat futva felvitték a halászbodegákhoz, ahol már hosszú sor kígyózott várva az esti friss fogást.

Ott helyben elkezdték szatyrokba pakolni, mérni, eladni. Nem is értettük, honnan került ide az a sok ember. A helyieket még csak csak megértem, de a turístákat kevésbé. Most tényleg, a szállásra hazaérve nekiáll halat pucolni?! Úgy látszik, igen. Mi csak szemlélődtünk, örültünk, hogy ennek is részesei lehettünk, majd lassan elindultunk hazafelé.

Persz útba ejtettük a város legjobb koktélbárjaként hirdetett bárt, mely a jellegzetes fehérre meszelt házak között eldugva található, messze a hangos szórakozóhelyektől.

Nem volt drága hely, viszont annál finomabb koktélokat szolgáltak fel. A hangulatról élő hegedűszó gondoskodott egy hölgy tolmácsolásában.

A koktéloktól elbódulva fáradtan tértünk haza az első meleg este Albufeirába.

Július 31. kedd.

Az előzményekről itt olvashatsz, illetve a Négy fiúval az élet facebook oldalon.

A reggelt azzal indítottuk, hogy férjjel kettesben Faro-ba utaztunk, ugyanabba az autókölcsönzőbe, ahonnan a kis autót már béreljük. Elmondásuknak eleget téve interneten lefoglaltunk még egy autót, egy 5 személyest, mivel már a kisebbek kirepültek.

Azt tudtam, hogy 5 személyes lesz, de azt nem, hogy milyen autó. Annyira nem voltam oda az ötletért, hogy egy idegen országban egy idegen autót vezessek. Talán ha divatos ruhákat kellett volna bérelni, és azokban flangálni egy hétig, na az vágyakozással töltött volna el. Na de az autó, bevallom, kicsit féltem.

Aztán megláttam! Majd bele ültem! És szerelem lett első látásra! Még sosem hozott lázba így autó, mint ez! Renault megane,kombi! Ne várjatok precíz szakszavakat, ez amolyan nőies megfigyelésre alapozott leírás lesz: elektromos - érzékelős zár, kulcs nélküli, start-stop gombos indulás, full extra, navigáció, magyar nyelv, bluetooth, és rengeteg számomra még sosem látott kütyü és gomb a fedélzeten.
Ilyen kényelmes autót még sosem vezettem. A kölcsönzéstől való félelmet az újdonsággal való ismerkedés izgalma váltotta fel.

Boldogan ajánlottam fel a visszafelé vezető úton, hogy én megyek elől, hogy kihasználhassam a navigációs rendszert.

Mielőtt haza indultunk volna, volt még egy utunk. Meglátogatni a faroi Decathlon-t. Hogy miért? Mert képes vagyok belátni a hibáimat. Mert tudok bocsánatot kérni, és fejet hajtva behódolni a szélnek, és hidegnek. Vagyis beláttam, hogy hiba volt figyelmen kívül hagyni az éghajlati jellemzőket. Beláttam, hogy késő délutántól majd megfagyunk... persze csak a szárazföldön...a 20 fokos víz nem jelentett gondot.
Így aztán vettünk mindenkinek egy pulóvert. Szerencsénkre a meleg holmik épp akciósak voltak. Vajon miért? Mert épp 38 fok van???

Délre értünk vissza a szállásra, ahol addig a nagyival ébredeztek, reggeliztek, játszottak, a szálláson lévő hideg vizes medencében fürödtek.

Most, hogy mind a heten tudunk együtt utazni - hát persze hogy velem utazik a négy gyerek, mindenki látni akarja a csodajárgányt - indulhat a környék felfedezése.

Első utunk a Pera-ba lévő Sand land-ba vezetett, ahol óriási homokszobrokat láthattunk. Itt már igazi forróság volt, a kiállítás végére mindenki megszomjazott... akkor még nem gondoltuk, hogy több italt kellett volna vennünk/magunkkal vinnünk,

A Perában található óriási homokszobrokról itt olvashattok bővebben, szívből ajánlom olvasásra ezt a gyönyörűen megfogalmazott írást.

Csigavonalban haladtunk a több méter magas szobrok között, amik között a zenészeké és a mesefiguráké volt a főszerep. A bejáratnál Michelangelo Teremtés című festménye fogadott minket a vöröses aranyló homokból kifaragva, és Picasso műveivel is találkozhattunk. A gyerekeknek, hogy érdekesebbé tegyék, játéklehetőséget ajánlottak. A feladat Mignonok megkeresése volt, és lefotózása. Az elkészült képek bemutatása után egy képeslapot kaptak ajándékba. A tűző nap melegében szükség is volt erre a motivációra. Pár kilométerrel az óceán fölött már elviselhetetlenné vált a hőség.

Az utunk innét a méltán híres portugál öblökkel tarkított partszakaszához vezetett, elsőként a Praia do Carvalho öbölbe.

A sziklák tetején ért véget az autóút, onnan homokos és köves földút vezetett egy keskeny, hűvös átjáróhoz, melynek lépcsőin egyenesen az öbölbe jutottunk.

Az öböl fenntről is csodálatos volt, de benne lenni, egy felejthetetlen élmény lett. Az öböl közepén egy tiszteletet parancsoló, magányosan kiemelkedő szikla, a partot körülölelő sziklára pedig szintén keskeny lépcsősoron fel lehetett jutni, és a bátrak a hidegen csillogó óceánba ugorhattak kb. 8-9m magasból.
Hát hogy a fenébe ne ez lett volna a nagyok első útja?!

A kicsi pedig a jéghideg vízben lévő hullámokkal küzdött.

A homok tűz forró volt, égette a talpam, a nap pedig a vállaim, így alig vártam, hogy a hűs habokba csobbanjak. A habok olyannyira hűsek voltak, hogy szintén égettek! De nem a melegtől, hanem a hidegtől. Jólesően járta át testemet a hideg víz, elérzéstelenítve minden végtagot, és elűzve minden kósza gondolatot, az agyam is lehűtötte. Szédültem a hullámoktól, a partról visszaereszkedő víz látványától, a mélybe ugró emberektől, és csodás színektől, melyekkel az jó Isten kifestette ezt az öblöt is,

Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy itt és most megélhetem ezt a gyönyörűséget.
Mikor már fájt a hidegtől a lábam, kimentem a vízből, és mire a törülközőmig értem, meg is száradtam, és ismét égette a talpam a homok.
Hogy a srácok miből vannak, nem tudom, de még vagy fél óráig nem lehetett őket kiszedni a hullámokból.

Mivel nagyon szomjasak voltunk, és vizünk nem volt, illetve sehol a közelben nem volt bolt, vagy árus, így ismét felkerekedtünk és kerestünk egy boltot, ahol az estebédhez való szendvicsalapanyagot is megvettük.

Utunkat folytatva este fél hétre értünk Benagil barlanghoz, illetve az öbölhöz, ahol terveink szerint befizettünk volna egy barlang/öböl túrára. Sajnos későn érkeztünk, a hajókra csak hatig árusítottak jegyet.
Azért itt maradtunk késő estig. Ez is csodás hely volt. A víz a már kellemesen megszokott 19-20 fokos, és a homokos part telis-tele kagylókkal.

Indulhatott a kagylóvadászat, hullámkergetés, homokvár építés.

Este fél 10-kor már csak miénk volt a part, és még egy gyerekem nyakig benne a hideg vízbe... nem tudom miből van, de már egyre biztosabb, hogy a jeges tengerhez nyugodtan elmehetne víz alatti hegesztőnek :)

 Ma már nem volt napi veszteség :)

Lemaradtál az előző napok történéseiről? Itt megtalálod őket: Az utazás, 1. nap, Albufeira, 2. nap még mindig az öblünkben,

Július 30 hétfő

A reggel ismét lustán indult, és természetesen a boltba menetellel kezdődött. A legkisebb boldogan tudta meg, hogy a vacsira kirendelt hamburgerét megeheti reggelire. Nem emlékezett az éttermi kalandból semmire. Szerinte ő ott sem volt. Most viszont jól indult a napja.

Eldöntöttük, hogy ma Albufeira partjának másik oldalát fedezzük fel, hiszen annak látványa messziről is lenyűgöző. A téglaszínű hordalék hegyek, a színpompás tenger, a vörös színű homokos part... Neki is vágtunk, de mindenhol nyomorgó tömeg, öböl nélküli hosszú partszakasz, és viszonylag nyugodt víztükör tárult elénk, így rövid haditanács után úgy döntöttünk, az előző napi öblünket keressük fel, apály lévén, a szárazföldön megközelítve.

Reményeinkhez híven alig voltak ott rajtunk kívül, sőt, leginkább átmenő forgalmunk volt. A szél viszont erős volt. Már a napon is fáztunk. Törülközőkbe bugyoláltuk magunkat, úgy néztük ahogy a gyerekek ki be szaladgálnak.

Érdekes emberekkel találkoztunk... Kutyasétáltatókkal, akik hagyták, hogy a homokba kaparják ürüléküket a kutyájuk, no és persze később mi sikeresen beleléptünk... láncdohányosokkal, akik egyik csikket a másik után hol a vízbe, hol a homokba dobálták... fiatal lányokkal, akik katonákat megszégyenítő meneteléssel tűntek el és újra fel, majd vissza és így tovább...
Futókkal, akiket mindig csak az egyik irányba láttunk elkocogni...

Délután három körül, mire már jégkockává fagytunk, általános riadót fújtunk, és elkezdtünk összepakolni. Mire mindent összeszedtünk, elállt a szél. Ez a mi formánk. Tipikus második nap.

Addigra már a srácok is a naptól átmelegített homokban feküdtek. Élvezték, hogy rövid idő alatt hatalmas gödröket képesek ásni. A mélyebben fekvő homokréteggel hűtötték a perceken belül felhevült testüket.

Volt aki betemette magát, és volt aki a dagálynak köszönhetően egy saját medencében élvezhette az óceán által nyújtott wellness szolgáltatásokat.

Persze ma is készültek különleges honok szobrok, fej nélküli lovagok és egy egyiptomi mumiára emlékeztető alkotás is született az vörösen aranyló száraz homoknak köszönhetően.

Így aztán maradtunk. Nem is kevés ideig. Már fél nyolc felé közeledett, mire nekiindultunk.

Az előző napi hegymászást kihagyván, a másik irányba indultunk el, szintén egy hegyi ösvényen, csak erről tudtuk, hogy rövid, és könnyen járható. Őszintén? Dagály idején erre jártunk át sörért a másik oldalon lévő strandra.
Ekkor este kiderült, hogy nem csak jóval könnyebb, de jóval rövidebb is ez az út.

Az előző este élénk emlékei arra intettek minket, hogy semmiképp se hagyjuk el a szállást, amint lehűl az idő és beköszönt az erős szél. Nem vágyunk egy ismételt fagyoskodásra, így máshogy kell megoldani a vacsoránkat.

Már előző nap megfigyeltem, hogy a közeli Intermarché-ban meleg készételek is kaphatóak, kimérve. Ez minden szempontból megfelelőnek tűnt. Nem kell sokat várni a vacsorára, melegen tálaljuk - nem úgy mint tegnap, a szeles időben már akkorra kihűlt mire az asztalra rakták - és persze bent, a szoba-konyhában fogyaszthatjuk el.

Íncsiklandó grillcsirkék néztek ránk vágyakozva, mind azt kiabálta "vigyél haza!", így kettőt kiválasztottunk, mellé egy tál rizs köretet, egy üveg csemege uborkával, desszertnek csokis piskóta és egy cukordinnye. Bevásároltunk a másnapi reggelihez is, és még így is harmadannyit fizettünk, mint tegnap a fagyos vacsoráért.

A mai vacsora gyorsan, és jó hangulatban telt el.
Vacsi után még medencéztek kicsit. Vacogva néztem rájuk az ablakból, és láttam a medence szélén ülők arckifejezését, miközben épp szorosabbra húzzák a széldzsekijükön a cipzárt. A fiúk pedig keményen bírták. Nem is értem őket...én fáztam :)

Napi veszteség: még egy búvár szemüveg, melyet egy óriási hullám vett le a legkisebb fiú fejéről

Lemaradtál az előző napokról? Itt megnézheted: 1.rész - utazás viszontagságai, 2. rész - 1.nap Albufeiraban  

 4. rész - Autóbérlés, Pera, Benagil

Július 29. vasárnap.

Sokáig aludtunk, az utazás mindenkit kimerített. Aki korábban felkelt, az csendben olvasott.

Katt ide, hogy megtudd, miért voltunk fáradtak: Portugália négy gyerekkel 1. rész.

Míg a többiek még pihenték az utazás fáradalmait, a két legkisebbel lementünk a közeli Intermarché-ba, ahol csodálkozva tapasztaltuk meg a narancslét frissen facsaró gépet. Egy gyerek adogatta a narancsokat,
egy pedig alá tartotta a fél vagy egy literes palackokat, és nyomta a gombot, hogy a gép dolgozzon. A gép benyelte sorban a gyümölcsöket, majd egy "fruit-ninja" mozdulattal ketté vágta. A fél narancsokat ezután összenyomta két oldalról és máris csurgott a friss narancslé. 1 liter frissen facsart narancslé 3 eu.-ba került.

Mindeközben a bolt túl oldaláról igazi kávé illata csapott meg minket, de a várakozó sort meglátva inkább a nescafét választottuk és irigykedve néztük a gyerekek nélkül sorban állókra.

Viszonylag későn, de bőségesen reggeliztünk. Friss zsemle, felvágottak, zöldségek, kávé, narancslé, és kakaó.
Nutellával megkent bagettet csomagoltunk a biztonság kedvéért, hiszen még nem tudjuk, hogy hová is keveredünk a mai napon, legyen nálunk valami, ha megéheznek. És hát a nutellás bagettnek melyik gyerek mondana nemet?! :)

Miután mindent összepakoltunk, gyalog lesétáltunk a partra, ami nem volt nagy, viszont telis-tele volt strandolókkal. Alig tudtunk a sok napozó között közlekedni.

Amint meglátták az óceánt, már el is tűntek mellőlem, miután bekentem őket. A legkisebb kirántotta magát a kezeim közül, hogy le ne maradjon, így a jobb válla nem lett bekenve. Estére ez meg is látszott rajta. Mindenhol szép színe volt, de a jobb válla vörösen izzott, láttatni engedvén az ujjnyomokat, amik alól kiszökött.

Miután egyedül maradtam a cucokkal, nem volt más választásom, mint hogy várjak és napozzak.

Fél órán belüla három nagy visszajött, ők kaptak fagyipénzt, s a feladatuk az volt, hogy önállóan oldják meg a fagyivásárlást, legyőzve a "nem merek megszólalni külföldön" mumust. Vigyorogva, nagy adag fagyival tértek vissza. Sikerült összehaverkodniuk a fagyiárussal.  Eldöntöttem, hogy ez végig az ő feladatuk lesz.

Egy óra heringtípusú strandolás után, miután mindenki visszajött, felkerekedtünk, hogy végigsétálunk a parton, és keresünk valami nyugodtabb részt, mert egyikünk sem bírja ezt a tömegben fekszünk a homokon féle nyaralást.

Egy helyi utcai árustól vettem egy 2mX2m-es strand lepedőt 10 euróért, bár 12-re tartotta, de beleegyezett a
10-be is.

Ahogy elindultunk, csodásnál csodálatosabb helyeket, sziklákat láttunk.
A teremtő által megalkotott ezer féle színben és látványban gyönyörködhettünk.
Ha semmi mást nem látnánk a héten, csak ezt, már ezért megérte eljönni. Hálásak lehetünk, hogy ebbe a csodába beléphettünk, és itt és most megtapasztalhatjuk ezt a színorgiát.

Vörös színű partszakasz, vörös, finom homok, türkiz és kék óceán, hatalmas fehér sirályok, rózsaszín, sárga, lila és ki tudja még hány féle virágzó növény és rengeteg zöld fa, bokor.

A szél kellemesen borzolta össze a hajunkat, észrevehetetlenül simogatott minket a nap, melynek keze nyomát csak este fedeztük fel magunkon, leginkább én, mert hát mire mindenkit bekentem, már nem maradt mellettem senki, aki engem bekent volna.
A legkisebb is viccesen nézett ki a nap végére. Látszik rajta, melyik vállánál szaladt ki a napkrémet kenő kéz alól.

Vadregényes, óriási hullámokat vető partszakaszon táboroztunk le. Rajtunk kívül senki nem volt ott. Később jöttek arra felé, akik átmenetileg maradtak mellettünk, majd továbbálltak.

Úszni, búvárkodni nem tudtunk, olyan erővel hullámzott a tenger, de így se tudtuk kicsalogatni a gyerekeket a 20 fokos vízből. Bevallom, nekem is jól esett a 38 fokban megmártózni a hideg vízben.

Később mégis kicsalta őket a homok. A homokozóvödör pedig csodákra képes még a 14 éves kezében is.

Készítettünk vicces árnyékképeket, szaladtunk az óceánba a hullámok közé, és partra vetett halaknak álcáztuk magunkat, készültek kő-tornyok és persze beásták egymást a homokba.

Anyósommal felfedeztük a szomszédos strand sörözőjét is, majd visszafelé a hegyoldalon jöttünk, így felülről is megcsodálhattuk ezt a gyönyörű helyet. Hogy miért a hegyi utat választottuk? Mivel a dagály elérte a kiálló sziklákat, és az egyméteres hullámok immár a hegyoldalt csapkodtak, elzárva ezzel az átjárást a nyugodt kis öblünktől.

Mire visszaértünk, menekíteni kellett holmiainkat is a gyorsan felfelé kúszó víztől.

Hazaindulásunkkor még szorult helyzetben voltunk, és a hegymászás volt az egyetlen kiút. Az elején könnyűnek tűnt, majd vadregényessé, szűkké vált, aztán kihívásokkal teli perceket okozott, többszöri visszafordulásra kényszerítve minket.
Úszni nem volt érdemes, mert elég erős hullámok jöttek, és a part sziklás volt, a víz pedig átláthatatlan a homoktól.

A hegy megmászása a nagymamának rejtett magában sok kihívást. Egyszer csak véget ért a kijelölt hegyi út, azon átmászni már nem tudott. Ezen a ponton mégis a tengert választotta. Az utolsó 50 m-t kénytelen volt az óceánban úszva megtenni. Hihetetlen, hogy a dagály milyen gyorsan, és milyen nagy területet foglal el.

.Albufeira strandjához kiérve leültünk megpihenni egy kicsit, a gyerekek pedig kaptak fagyipénzt. Már örömmel keresték fel a "vicces" fagyiárust. A fagyiztatásra azért volt szükség, mert tudtuk, hogy egyhamar nem kapnak vacsorát, és valljuk be, ma még csak reggelit kaptak, illetve egy nutellás bagetten osztoztak négyen a délután folyamán.

Viszonylag gyors fürdés és hajmosás után, kilenc óra körül elindultunk a közeli (tényleg 3-4 percre lévő) étterem felé.
Sajnos tele volt, és már csak kint volt szabad hely. Szélcsendes időben ezen nem sajnálkoznék, de most bizony a nappali 36-40 fok  20-25 fokra hűlt le, óriási széllökések kíséretében.

Itt kell elmondanom még valamit. Budapesten, az induláskor óriási büszkeség fogott el, hogy a hét személyre, csak
egy feladott bőröndünk volt - és az sem érte el még a kézipoggyász megengedett súlyhatárt sem -illetve azon kívül összesen 5 kézipoggyász, szellősen pakolva. Hogyan sikerült ilyen remekül kevés cuccot pakolnom? Úgy, hogy a 40 fokra készültem, megfeledkezve az esetleges esti lehűlésről. Vagyis se pulóver, se hosszú nadrág, széldzseki, de még csak zoknit, és zárt cipőt sem tettem be senkinek. Persze a szemüvegek, pipák és úszócipők benn voltak! Ezeket viszont nem tudtuk használni.

Visszatérve az estére. A levegő lehűlt. A szél erősen fújt. A hajunk frissen mosva, arcunk, testünk tüzel a leégéstől.
Kint, a szeles teraszon leültünk és rendeltünk. Majd vártunk... vártunk... vártunk... aztán két három percenként felváltva wc-re jártunk melegedni. Aztán már csak nézelődni is be mentünk a belső részbe... és vártunk... mikor már zsibbadt mindenünk a hidegtől és fáradtságtól, akkor már az étvágyunk is elment. Plédekről és takarókról beszélgettünk. A legkisebb pedig az egyetlen hosszú ujjú fehér ing-blúzomba bugyolálva elaludt.

Lassan, nagyon lassan sorban meghozták a rendeléseket. Már senki nem volt éhes. Nem esett jól a rágás, mert vacogtak a fogaink. A legkisebb felébreszthetetlen volt. Aki befejezte a vacsoráját, felugrott és szaladt hazafelé. A legkisebbet férj felkapta és hazavitte.
A vacsoráját becsomagoltattam. Mire a számlát kértem, már csak hárman maradtunk. A fizetéshez már csak ketten.
A kirendelt sör megmaradt, és vágyakozva gondoltunk egy pohár meleg teára, vagy forralt borra.

Az altatással nem volt gond.
Napi veszteség: egy karúszó és egy búvár szemüveg, melyeket elsodortak a hullámok, egy adag vacsora - bár azt hazavittük

Összességében fantasztikusan telt a mai napunk, és azt hiszem mindenkinek sikerült kikapcsolnia mindenféle gondot. A gyerekek újra egymásra találtak, és a nagymama is hősiesen leküzdött minden akadályt. :)

Ha lemaradtál az utazásunk napjáról és az azzal járó kalandjainkról, itt elolvashatod! Négy fiúval az élet facebook oldalon pedig végig követhetitek az öniróniával átitatott néha nehéz, de vicces kalandjainkat.

Az utunkat a TravelX állította össze, így bátran belevághattunk az útnak ekkora létszámmal, hiszen jóval olcsóbban jött ki, mint amit a nagy utazás szervező cégek hírdetnek.

Egy kis életmesét írnék le nektek a következő napokban. Az élet egy nagy mese, rendkívül jó fordulatokkal és dramaturgiával. Éljétek meg a meséiteket! :)

július 28. szombat.

Délben indulunk, irány a reptér!
A gyerekek először utaznak repülővel, így az izgalom a tetőfokára hágott. A reptérig átbeszéltük mire számítsanak,
természetesen kicsit misztifikáltuk, mert nekünk is kijár az öröm, hogy végre érdeklődve hallgatnak, és egy nyomozós filmben érezhetik magukat. (Többször kitértünk a biztonsági ellenőrzésre, az átvilágításra, a zsebek kipakolására, a biztonsági kapuk véletlenszerű becsipogására, és felhívtuk a figyelmüket, hogy a pisztolyokat, késeket és baltákat hagyják a kocsiban. A legkisebbet is sikerült lebeszélnünk a nurf pisztolyok külföldre való csempészéséről) Szóval az út a reptérig kellemesen telt.

Mi viszont először utazunk úgy, hogy a reptéri parkolóban hagyjuk a kocsinkat. Férj interneten megrendelte, intézte, fizette.
Csak egy dolgot írt be rosszul, a parkolás kezdési dátumát. Valamiért azt hitte 29.-én megyünk. Így a reptéri parkolóba való érkezéskor ért minket az első bosszúság és kihívás, hogyan is tesszük le az autót?! Szerencsére lehet egy napra külön kérni jegyet, amit majd a hazaérkezéskor fizetünk.

A reptérre jóval az indulás előtt érkeztünk, sikeresen átjutottunk minden ellenőrzésen, minden poggyászt feladtunk - még a kézieket is - és élveztük az indulás előtti órákat, perceket.

A beszálláshoz való sorban állás dühítően hosszú volt, a gyerekek egyre izgatottabbak voltak, mert már rég elmúlt a gép kiírt felszállási ideje, és mi még mindig csak a sorban álltunk és vártunk. Több mint fél órás késéssel nyitották meg a kapukat, és arra a kis időre, amíg átszaladtunk a repülőhöz, hirtelen szakadni kezdett az eső. Sebaj, gondoltuk, úgyis vár ránk a 35 fok.

16.30. kor végre felszálltunk. Az út hosszú volt, 3 és fél óra. Az eleje nyugodtan telt, majd kezdődött a harc az ablak melletti ülésekért, cserékért.
Én a legkisebb mellett ültem és mesét olvastam neki folyamatosan. Két órás olvasás után már teljesen elfáradtam, szinte álomba meséltem magam, de nem hagyhattam abba. Ekkor én is az üléscsere mellett
döntöttem.

Este 20.00. óra, helyi idő szerint 19.00. leszállás. A táskáink az első 5 percben megérkeztek.
Irány az autókölcsönző. Két helyszínről két kocsit béreltünk előre, mivel egy 8 személyes háromszor annyiba került, mint két négyszemélyes autó.

Az első kölcsönzőnél ért ismét a hideg zuhany, ahol közölték, hogy nem fogadják el a bank kártyánkat, mivel az debit card, és nem credit card. Így ugrott a rendelés és az előre átutalt összeg is. Hiába próbáltuk meggyőzni a fáradt és frusztrált hölgyet, hogy erre is tud depositot terhelni, ő hajthatatlan volt. Az van kiadva neki, hogy nem fogadhatja el, hát nem is fogja. Persze a megrendelést már lemondani nem lehetett, mivel az átvételi időpont után szerettük volna ezt megtenni.

Szóval négy fáradt gyerekkel, hét táskával ott álltunk, 30 km-nyire a szállásunktól. Férj ideges volt, gyerekek türelmetlenek, de én próbáltam jókedvűen hozzá állni, miszerint semmi sem véletlen...talán valami sokkal jobb vár ránk... és amúgy is... Portugáliában vagyunk...

Átmentünk a másik autókölcsönzőhöz, immár este 10 óra volt, helyi idő szerint 9, és egy kis sorban állás után
megkaptuk a négyszemélyes kis autónkat. Próbáltunk tőlük még egy autót bérelni, de csak internetes rendelést vesznek fel,24 órával előre.

A gyerekek már nagyon éhesek voltak, a reptéren ettek utoljára indulás előtt. Annyira fáradtak voltak, hogy már veszekedni sem volt erejük..

Este 11- re (helyi idő szerint 10.re) minden papírral együtt boldogan szálltak be négyen a kis autóba.
Mi pedig hívtunk egy taxit, vállalva az 55 eurós költségeket, és azzal utaztunk a szállásig, Albufeiraba.

Este 23.15. megérkeztünk mind a heten.

A szállást átadták, ahol meglepődve láttuk, hogy négy ágy van összesen a szoba konyhás, DE medencés apartmanban. Mi ezen
lepődtünk meg - sehol a beígért pótágyak - a szállást átadó személy pedig a létszámunkon.

(fotó: booking.com)

Na ennek is meg volt a története. Interneten keresztül foglaltunk két négyszemélyes apartmant, még jóval az indulás előtt. Foglalás után perceken belül kaptuk is a választ, hogy köszönik a négyszemélyes apartmanra a foglalást. Jeleztük, hogy a gép nálunk kétszer négy,vagyis nyolc személyre igazolta vissza a foglalást, mivel heten megyünk. Visszaírtak, hogy ők ezt máshogy látják, és nem tud két négyszemélyest adni. Jeleztük, hogy az nekünk kevés, ebben az esetben keresünk mást. Pár perc múlva visszajeleztek, hogy két pótágyat viszont be tud tenni. Megállapodtunk, hogy ez nekünk megfelel, mivel a kicsi úgyis közöttünk alszik. És most őszintén, így a tervezett ár feléért jutunk hozzáa medencével ellátott, az óceánparttól 10 percnyi sétára lévő apartmanunkhoz. Úgyis csak aludni járunk majd haza.

Mikor megérkeztünk, mégis aggódva és értetlenül állt előttünk a szállást átadó hölgy és várakozásra intett bennnünket. Bíztunk benne, hogy lesz hol aludnunk.

Fél 12 kor megjelent még két matraccal - ezek voltak a pótágyak - , mosolyogva jelezte, hogy minden rendben, így végre hátradőlhettünk.

Viszont még mindig éhes volt a banda.

Hárman otthon maradtunk, (én a legkisebbel és legnagyobbal) míg négyen elmentek vacsorát szerezni. Pár percnyi sétára találtak egy pizzériát, ahol megvacsoráztak, nekünk pedig hoztak haza pizzát. Mire hazaértek addigra a legkisebb elaludt, a legnagyobbal pedig már épp fogat mostunk. Túl estünk az éhségen, és már csak az ágy húzott bennünket.

Otthoni idő szerint hajnali fél egykor mindenki ágyba került.

Délben indultunk, éjfélre értünk a szállásra, ebből 3 és fél óra volt a repülőút.

Napi veszteségünk: - egy napi parkolás a budapesti repülőtéren, egy hétre szóló autóbérlés Faroba, egy taxi út Albufeiráig. Ezeken most nagyvonalúan átlendültünk, és izgatottan vártuk az első igazi napot. Mert Portugália csakis jó lehet!

 Katt ide a folytatásért: Portugália négy gyerekkel és egy nagymamával-2.rész

Régen a mesékkel gyógyítottak, nevettetek, összetartották a családot, közösséget, falut, népet. Vidámságot vittek a hosszú sötét estékbe, tanítottak vele, életre neveltek, bölcsességeket, ősi mítoszokat és tanításokat rejtve bele.

           (Fotó: Balla Csaba)

Volt gyökere, és tartott valahová. A mese Fentről jött és engedte, hogy az olvasó maga járja végig az útját, és felfedezze a számára tartogatott kincseket. Elindulhattunk az úton, és megérkezhettünk valahová. Az út végeláthatatlan, nem lehet egy gyorsvonattal végigrobogni rajta, kihagyva a tanítások mélységét. Évekig is eltarthat míg célba érünk, de addigra minden értéket magunkévá tehetünk. A mese nem volt didaktikus, szájbarágós, mégis mindig eltalált épp ott, ahol a legnagyobb szükségünk volt rá.

Manapság a mesék egy része más célból születik. Hiúságból, anyagiasságból, cinizmusból, az örök igazságok elferdítéséből, a túl pszichologizált eszmék reformálása céljából. Aztán persze egyre több a didaktikus mese, melyek ugyan jó cél érdekében születnek, de a tanulságot olyannyira egyértelműen tálalja, hogy az ember nem talál benne semmi felfedeznivalót. Ezek a mesék nagyrészt felkérésre születnek, vagy pályázatokra, vagy oktatási célzattal.

Sokan úgy gondolják, hogy a napjaink fenyegető problémáira nem találni mesét, mellyel megközelíthetnénk a gyerekeket. Pedig vannak! Csak keresni is elfelejtettünk már. Ahhoz, hogy ezekre a kincsekre rátaláljunk, ahhoz olvasni is kéne azokat.

Láttatni akarunk, és mi magunk sem látunk!

Tanítani akarunk, de mi magunk is tanulunk még!

Mindent meg akarunk mutatni, nézni, de értékes tartalommal nem tudjuk megtölteni. Mert az értékek felfedezéséhez, befogadásához idő kell. És manapság az időből van a legkevesebb!

Itt kicsit elkalandoznék a meséktől a kulturális kincsek felé. Minden festményt meg akar nézni a ma embere, ezért beutazza a fél világot pár nap alatt, hogy kipipálhassa, lefotózhassa. De semmit nem tud a korszakról, melyben született a kép, semmit nem tud a festőről, aki készítette, átrobognak köveket rugdosva a Forum Romanum-on, és azt kérdezik, hogy "most tényleg ezekért a kövekért jöttünk el idáig? Csináljunk pár képet, és inkább igyunk egy lattét!"  Hányszor hallani, hogy "Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a Mona Lisa-t" Aztán mikor végre ott van, egész közel a képhez, akkor csak a képnek hátat fordító turistákat látja, akik épp selfit készítenek Mona Lisával, és félre állnak egy azonnali posztolásra.

(Fotó: Instagram, jimmacmillan)

A fotók nagy részén a festmény másodrendű. Az amúgy is kicsi kép homályba veszik.

Vajon ugyanezek a turisták hányszor nézték meg művészeti kiadványokban ugyanezt a képet? Ha meg is nézték, mennyi időt szenteltek rá? Mennyire mélyedtek el a műben? Mennyire érdeklődtek Leonardo da Vinci élete, munkássága iránt. És a legfontosabb kérdés: Tényleg csak egy fotó erejéig akarták látni?

Jöttek, láttak, győztek. Mona Lisa pipa. Az érték pedig elveszett. Ja nem, az nem is volt mögötte. Az értékekhez idő kell. Ahhoz, hogy a Forum Romanumon meghalld Cicero beszédét, Vergilius énekét, ahhoz is idő kell.

Épp így van a jó mesénél is. Idő kell hozzá, hogy az értékekre rálelj!

A jó mesét sokszor kéri a gyerek, és sokszor szereti mesélni a szülő, mert mindig van benne valami új felfedezni való. A jó mese megvárja, míg megérik rá a szív és a lélek. Erőszakkal nem lehet átadni a mondanivalót.

Mikor főzünk, és mellettünk segédkezik a gyermekünk, részfeladatokat adunk neki. Amire már megérett, amit megért, amit felfog, amit képes megcsinálni. Először csak gyúrja a tésztát, lenyalogatja a habverőről amit le lehet, és megtanítjuk, hogy mit ne kóstoljon meg nyersen. Később már a méréseket is rábízhatjuk, és a pucolást, szeletelést. S évek telnek el, mire önállóan elkészít egy ebédet. Nem egy év. Több év!

(Fotó: canva.com)

Ha a recept felolvasásával, adatok halmazának ismertetésével didaktikus magyarázatokkal bombáznánk kicsi korában, és nem hagynánk, hogy felfedezze a főzés közös élményének örömét, persze akkor is megtanulhat főzni, de a lényeget hagynánk elveszni. Az értéket, az együttlétet, az önálló gondolkodást, szárnypróbálgatást, az akarni akarást...

Így van ez a mesékkel is.

Mondhatnánk kísérlet sorozatnak is, hogy önmagamhoz híven bábokkal megyek ki  minden évben a Vörösmarty térre. Sokszor máshová is viszek magammal bábokat. Már nem csak én :) Erről korábban itt olvashattatok.

Az Ünnepi Könyvhéten a Molly és Milo, a szeleburdi manók című könyvem dedikálására magammal vittem két szereplőt. Milot, az egyik főhös manót, és a zsémbes Hóbaglyot - melynek neve a könyv folytatásából kiderül-.

Milo mindenkinek integetett, köszönt. Mindenki, aki elhaladt mellett mosolyra húzta a száját, megállt és visszaintegetett, a bátrabbak vissza is köszöntek. Persze többségében a gyerekek szólították meg, de látszott a felnőttek arcán is, hogy olyan szívesen mondanának neki valamit, csak hiányzik az a csöppnyi belső gyermek lazasága. Mosollyal az arcukon álltak, és vártak. Várták Milo biztatását, hogy mondjon nekik valamit. Volt, akinek csak ennyi kellett, és végig a bábot nézve beszélgetésbe elegyedett vele, nem törődve a báb mozgatójával. Volt, akinek még ez is kevés volt, a báb mögött látta annak mozgatóját, esetleg átsuhant a gondolat a fején, hogy ha szóba állna vele, biztos illene vásárolnia is a könyvből. Pedig nem.

Nehezen engedjük el gátlásainkat. Félünk mások előtt természetesen viselkedni. Félünk szóba állni egy bábbal, aki mozog, beszél, szinte tényleg él. Pedig úgy vágyunk rá!

A legtöbben visszaintettek, kacsintottak, volt aki puszit is küldött neki, majd rám néztek, és ilyenkor még mindig mosolyogva csak annyit mondtak: "Cuki!" "Aranyos", majd továbbmentek, de lopva még hátrapillantottak, hátha valaki legyőzi gátlásait, és szóba áll vele.

Egy babakocsiban ülő kisfiú messziről észrevette Milot, szemei tágra nyíltak, ragyogtak, két kezével nyúlt felé. Nem beszélt magyarul, de a szemein az látszott, mintha rég látott ismerősével találkozna újra. Szavak nélkül is megértették egymást. Simogatta az arcát, és a báb kezével a sajátját, majd olyan szorosan ölelte magához, hogy el se lehetett tőle venni. Hát hagytam, hadd örüljenek egymásnak. Igazi szeretet volt köztük. Az a mindent átható, feltétel nélküli. Hosszan búcsúzkodtak. Olyanok voltak, mint Molly és Milo, ha olvastátok a történetet.

Az egzisztenciamegerősítő mesék nagyon fontosak a gyerekek számára. De valljuk be, nekünk is jól esik a legviccesebb, legemlékezetesebb történeteinket másoktól újra és újra hallani.

Hogy miért?

1. Mert tudjuk, hogy emlékeznek ránk, jó szívvel őriznek minket a szívükben. Ezt a gyerekek is tudják.

2. Mert mikor mély ponton vagyunk is, jó felidézni a "régi szép időket", amiből a jelenre nézve leszűrhetjük a saját tanulságunkat.

3. Mert az útkereséshez, önmagunk megismeréséhez ezek az emlékek vezetnek.

4. Mert a szeretettel mesélt történetekből alakul ki egy énkép, és ha jól éreztük magunkat abban a bizonyos helyzetben, akkor ismét arra fogunk törekedni.

Szóval bátran zárjátok az esti mesét a gyerekek "régi" avagy "kiskori" meséivel. Vagy a saját gyerekkori történeteitekkel. Utóbbi azért is jó, mert kicsit visszarepít abba az érzésvilágba, látásmódba, amit akkor képviseltetek, így könnyebben megérthetitek gyermekeink jelenkori problémáit, lelki állapotát, reakcióit.

Egy élet írta mese a mi kis családunkból, négy fiam egyikéről:

"Mikor pici voltál, nagyon nehezen aludtál el. Ezt a szokásodat a mai napig megtartottad. Egy kimerítő meleg tavaszi nap végén mégis korán elaludtál. Miután lefektettük a többieket is, apukáddal örömmel néztünk egymásra, végre miénk az este. Épp leültünk beszélgetni, mikor vidáman mosolyogva közénk totyogtál. Kialudtad magad. Próbáltalak visszafektetni, meséltem, inni kaptál, de egyre elevenebb lettél. Mi pedig egyre fáradtabbak. Már mozdulni is alig bírtunk. Lassan hajnali kettőt ütött az óra, de téged semmi nem tudott kiütni. Csak magyaráztál, ugráltál, sétáltál... Nem volt más választásom, beültettelek a babakocsiba, és útnak indultam veled az éjszakába. Fél órán át tologattalak, mire elaludtál. Nem mertelek már kivenni a babakocsiból, féltem, hogy újra felébredsz, és én sosem kerülök ágyba, így jól betakargattunk, és a teraszon aludtad át az éjszakát. Mondanom sem kell, te aludtál aznap reggel a legtovább. A testvéreid már reggel hatkor ébresztettek minket."

Nálatok van kedvenc történet, amit gyakran szeretne hallgatni a gyermek?

Képek forrása:www.canva.com